43. fejezet

Mira szemszöge:

Zene, ami körül ragyogja belsőd egészét olykor kitölti a kínos csendet vagy az ürességet a bensődben, ami boldoggá tesz vagy segít ha szomorú vagy.Valahogy most még sem tudok vele megelégedni. Az egyetlen személy aki vigasztalni tudna, akire annyira vágyom, hogy az már fizikailag lehetetlen messze van és jelenpillanatban semmi kedvem hozzá. Igen. Haragszom rá. Vagy is magamra. Vagy is nem tudom. Összetörtem. Miután tanúja voltam a vallomásának órákon keresztül sírtam. Nem tudtam felfogni, hogy mért tette ezt velem és azt meg végképp nem tudtam megválaszolni, hogy magát mért kínozta. Igazából még most sem értem és talán ez táplálja a dühömet is, ami bár nem ég annyira mint pár órával ezelőtt még sem hagy nyugodni. Képtelen vagyok pihenni. Egész éjszaka járkáltam, fel alá róttam a köröket a lakosztályban miután Louis idehozott és a lelkemre kötötte, hogy azonnal feküdjek le aludni. Nem tudtam. Az agyam folyamatosan kattogott és nem bírta felfogni egészen az elhangzott szavak súlyát és értelmezni is képtelen volt őket. Egy dolgot visszhangzott folyamatosan..Niall átvert. Viszont a szívem annál inkább tiltakozott ez ellen. Csak úgy mint az agyam képtelen volt elfogadni a helyzetet..elvesztette a másik felét. Így végül csak bóklásztam a szobák között, majd végül a zongora mellett kötöttem ki és próbáltam a bánatomat dal formába önteni, de nem segített végül csak mindig kikötöttem egy dal mellett. Vagy a Yesterday ugrott be a Beattles-től vagy a Little Things-et kezdtem játszani a billentyűkön. Nem tudtam kiverni a fejemből a két dalt. Kezdem elveszíteni a reményt. Szerencsére az ajtót még érkezésemkor kulcsra zártam, mivel sem erőm sem kedvem nem volt senkihez. A barátaim a nap folyamán többször próbáltak kicsalogatni, de nem tudtak. Bezárkóztam és hatalmas falakat építettem fel magam körül. A vicces, hogy a stáb tagjai közül mindenki legalább egyszer megpróbált valamit amivel kicsalogatni akartak. Nem sok sikerrel. Aztán mikor azt hittem nyugtom lesz Sára vékony, aggódó már már sírós hangját hallottam meg.

- Mira! Ne tedd ezt magaddal! Ez nem te vagy! - nem válaszoltam, ahogy senkinek sem az elmúlt órákban. - Jó rendben. Nem kell semmit sem mondanod, de jobb ha tudod, hogy a srácok szeretnek téged és mindenki ezen a rohadt turnén. Igen legfőképp Niall. Borzasztóan érzi magát. - a szívem a név hallatára a kelleténél nagyobbat dobbant - Ha érdekel a gépe 6 körül ér vissza. Kérlek csak gyere ki.. minden rendben lesz. - ekkor a düh vörös hullámai újra a szemem elé kerültek. Már hogy lenne minden rendben. Semmi sincs rendben. Az életem darabokban és ki tehet róla..na ki? Hát persze, hogy én, mert egy szerencsétlen vagyok. Egy totál idióta aki hagyta magát az orránál fogva vezetni.
- Nem érdekel mikor ér vissza! - csattantam fel végül. Pedig igenis érdekelt. Jobban mint az agyam akarta, de a szívem úgy látszik megpróbál felül kerekedni. Sára sírása térít magamhoz. Ő az egyetlen akit végképp nem akartam megbántani, de sikerült. - Ne haragudj. Én csak.... egyszerűen idő kell. - észre sem veszem, de már az ajtónak dőlve ülök, a térdeimet átkarolva. - Azt hiszem összetörtem, aztán összezavarodtam és most dühös vagyok és fáradt...nagyon fáradt.. és azt hiszem ennyi. - mondom elhaló hangon. Érzem, hogy a zokogás újra kitörni készül, de nem hagyom. Nem akarom megint gyengének mutatni magam.
- Gyere ki és menj aludni. Kérlek. El sem tudod képzelni milyen a többiekkel lenni. A levegő frusztrált és kétségbe esett. A srácok rég megbocsátottak a szőkének.. csak miattad aggódnak.
- Nem megyek ki. Akkor mindenki rám szállna, hogy jól vagyok e és az ehhez hasonló dolgok. - percek telnek el, miután kimondom ezeket a szavakat. Már azt hittem, hogy a barátnőm elment ő is feladta, de nem sokkal később Louis fáradt hangja csapja meg a fülemet. Kicsit felderülök, nem is értem mért. Talán mert ő vitt a hotelba és az ő vállán sírtam és talán a titkunk miatt, aminek az emléke halványan ugyan de eszembe szokott jutni. Borzasztóan érzem magam akkor is, hiszen annak a csóknak nem kellett volna megtörténnie.
- Mira! Engedj be. Kérlek. Nem kell kijönnöd. Csak engedj be. - a háttérben hallom, ahogy Harry a barátnőjét elviszi kicsit lenyugtatni. Fellélegzek és elfordítom a zárat, majd gyorsan berántom a srácot és újra vissza fordítom. Aztán mintha mi sem történt volna felkapom az egyik sarokban árválkodó gitáromat és helyet foglalok a földön. Észre sem veszem, hogy automatikusan a Little Things-et kezdem el játszani.
- Mit művelsz? - kérdezi végül velem szembe ülve. Megmerevedek a kérdés hallatán. Fogalmam sincs mit is művelek éppen. Vagy is persze, hogy gitározom, meg minden, de képtelen vagyok a bennem tátongó szakadást értelmezni.
- Sajnálom, hogy ennyi bajt okoztam nektek. - bököm ki végül a cipőm orrát babrálva. Elmosolyodik pedig ezen a tényen nincs semmi vicces.
- Ugyan már ha annyi fontot kaptam volna azért, hogy sajnáljam a veled eltöltött órákat már három bolygónyi répát vettem volna belőle. Tudom, hogy nehéz ezt feldolgozni, de nem ücsöröghetsz életed végégig ebben az átkozott teremben. - már éppen megkérdezném, hogy mért nem amikor válaszol is a fel nem tett kérdésemre. - azért, mert ott kint - mutat az ajtó irányába. - vannak olyanok, akik szeretnek téged és nem teheted meg velük, hogy bezárod ide magad.
- Nem értem. Ezt az egész dolgot. Félek újra a szemükbe nézni. - bár ezt magam sem értem mért érzem. - Idő kell.
- Hát volt elég időd egész éjszaka. Ne nézz így rám. Én mindent tudok. Amúgy meg megbíztam néhány embert, hogy figyeljen éjszaka. Nehogy valami történjen veled így tudtam meg, hogy itt vagy.

- Köszönöm. Tehát miattad zaklat reggel óta mindenki. - vállba ütöttem csak, hogy érezze mennyire szeretem.
- A te érdekedben tettem. - mosolyog még szélesebben. Ezen muszáj nekem is mosolyognom. Aggódott értem, ahogy valószínűleg mindenki.
- Köszönöm.
- Végre felfogtad, hogy nem utál senki és, hogy a légkör már annyira elkínzott nélküled, hogy meglehetne fulladni benne? - félénken pillantok rá.
- Sajnálom. - ölelem magamhoz.
- Na gyere. - megragadta a kezem és felhúzott a padlóról. Az ajtó felé lépkedett és kilépett rajta, azonban nem csukta be maga után. Várva, hogy vajon kilépek és megértettem a célzását, vagy még sem. Csak, hogy én felfogtam. Felfogtam, hogy nem hagyhatom cserben a bandát és a barátaimat. A családomat. Akár haragszom valakire akár nem. Így hát halvány mosoly kíséretében kisétálok. Ekkor veszem észre, hogy nem csak Louis vár rám kint, hanem mindenki. Sára, Harry, Zayn, Liam, Apa és még rengeteg ember a családomból. Mind széles és megkönnyebbült mosollyal fogad, majd hirtelen hatalmas ölelésbe forrunk össze, ami jó is lenne, de sajnos hiányzik egy ember a körből. Még így is kiszúrom a hiányát mikor alig férünk el a teremben. Komolyan feladom most már. Belefáradtam. Szeretem és ez ellen nem tudok semmit sem tenni. Fáj.. igen fáj, hogy megbántott, de nem haragudhatok rá örökre, hiszen milyen ember az aki az életére haragszik. Elbambulhattam, mert percekkel később Sára kezét láttam a szemem előtt himbálózni.
- Mira...hahhóóó...csajsziii. - szórakozottan megráztam a fejem, hogy kitisztuljon.
- Tessék?
- Elkísérlek a szobádba. A többiek meg mennek készülődni a koncertre. - aprót bólintottam, beleegyezésem jeléül. Szótlanul sétáltunk az szobámig, amikor végül megszólalt.
- Azért jó, hogy visszatértél közénk. - ölelt meg hirtelen, majd befelé terelt a folyosóról. Nem akartam egyedül maradni, de szükségem volt a nyugalomra is. Végül abban egyeztünk meg, hogy veszek egy pihentető fürdőt, amiből a lustaságom miatt csak zuhany alatt ácsorgás lett. Jól esett felfrissíteni az bőrömet és az elkínzott lelkemet is. Ezzel a zuhannyal a düh utolsó cseppjét is sikerült maradéktalanul lemosnom magamról. Egy mosolyt erőltettem magamra, hogy a látszatot fenntartva boldognak mutassam magam. Ám ezt mégsem éreztem helyesnek sőt tükörbe nézve a szemem egyből elárult. Lehet, hogy a düh eltűnt, de a fájdalom amit hagyott maga után ott marad, ami így a szememben csillogott. Egy órával később már az arénában állva próbáltam magam tartani. Mosolyogtam és kedvesen beszélgettem mindenkivel aki csak hozzám szólt, nevettem Josh poénjain, de hidegen hagyott a közeledése, de igazán senkire sem tudtam figyelni, mert próbáltam a lelkemben egyre jobban tomboló vihart megérteni. Közeledett a találkozás órája. Féltem, hogy mit kéne mondanom. Megbocsájtanom vagy hagynom a fenébe az egészet. Ekkor olyan dolog történt ami akár jó is lehetett volna, de nem most. Apa rontott be hozzánk.
- Srácok. Niall gépe késik. Nem ér ide a kezdésre.
- De most már nem fújhatjuk le a koncertet. - közölte Zayn.
- Lehetetlen ilyen hamar helyettest találni. - vakarta meg a fejét apa. Louis-ra pillantottam, aki pár másodpercig meredten bámult maga elé aztán felém kapta a tekintetét és huncut mosoly terült szét az arcán.
- Ó! Ne! - suttogtam magamnak.
- Mira tudja az összes dalt hangszer kísérettel is. - jelentette be amitől féltem. - Be tudna ugrani. Hiszen tudja mikor mi jön. Itt volt a legtöbb koncertünkön. Tud mindent - mindenki kíváncsi és fürkésző sőt a legtöbben aggódó tekintettel méregettek engem. Nem akartam újra csalódást okozni nekik.
- Rendben. Egyszer és utoljára. - A srácok azonnal elrángattak, hogy elpróbáljuk a dalokat együtt. Meglepődtem, amikor tényleg tudtam az összes dal szövegét és még jól is hangzott együtt. A fiúk elismerően bólogattak miután befejeztük. Halványan elmosolyodtam, majd Lou szőke tincsit láttam felbukkanni az ajtó mögül.
- Skacok hallottam a híreket és nem hagyhatom, hogy a mi kis szépségünk ilyen göncökbe lépjen arra a színpadra. - azzal kirángatott át az ő szobájának berendezett öltözőbe. Adtam egy puszit Luxynak aki boldogan fogadott, majd helyet foglaltam a kanapén és vártam, míg végül előjött a drága édes anyja a bőröndjéből. A kezében egy trikóval és egy szoknyával.

 Felvettem, de az összhatás még nem volt az igazi így a szoknyába egy kék szalagból masnit kötött övként. A végeredmény lenyűgözött. Tetszettem magamnak. Halvány sminket kent az arcomra, a hajamat pedig hullámosan a vállamra engedte épp csak a tetejébe csempészett egy fonatott két oldalt, majd végezetül a lábamra parancsolt egy a pólóhoz illő magassarkút. Boldogságtól csillogó arccal nézett végig a művén.
- Gyönyörű vagy. - lehelte a fülembe mikor szorosan magához ölelt. - Na menj. Mielőtt nélküled kezdik el. Bár ha meglátnak így szó szerint kirugdalnak a színpadra.
- Köszönöm. - intettem még egy utolsót és elindultam megkeresni a helyemet. Csend volt a backstage-ben csak a cipőm monoton kopogása törte meg a csendet. Az izgalom csak most kezdett el a tető fokára hágni. Belépve kicsit zavarban éreztem magam, hiszen az összes ellenkező nemű végig mért tetőtől talpig, a lányok pedig elismerően bólogattak. Hirtelen valaki a kezembe nyomott egy mikrofont.
- Kész vagy? - kérdezte Liam.
- Nem tudom.. azt hiszem. - bizonytalanodtam el.
- Hát akkor induljon a show. - mondta Harry, majd a színpad alá vették az irányt. Végül mindenki megtalálta a helyét és felemelkedtünk. Hatalmas ováció fogadott minket. Az energia amit a rajongók keltettek szinte arcul csapott. Harry hangja törte meg a sikítást.
- Nos mint látjátok nem teljes a banda fiú része, de ez nem jelenti azt, hogy nem lesz tökéletes este. Hadd mutassam be nektek Mirát, bár már mindenki ismeri - tette hozzá viccesen. Integetettem a rajongóknak miközben Hazz tovább vázolta a helyzetet. Végül elkezdődhetett a koncert. A dalok csak úgy pörögtek és pörögtek. Ámulatba ejtett, hogy mennyire tetszett a dolog. Ugráltunk és énekeltünk, szórakoztunk. Elfelejtettük a gondjainkat és csak a pillanatnak éltünk. Aztán eljött a twitter kérdések sora. Rengeteg kérdést teljesítettek a srácok míg én a gitárommal az egyik lépcsőn foglaltam helyet. Aztán Liam felolvasta az utolsót.
- Mira ez neked szól - kezdte. - "Biztos forrásból tudom, hogy szereted a Beattles-t Mira. Eltudnád énekelni a kedvenc dalodat tőlük?" - sem név se semmi. Ez fura de persze teljesíteni akartam a rajongójuk kérését így felálltam, lassan pengetni kezdtem a Yesterday-t, énekeltem, az aréna pedig elcsendesedett, amikor meghallottam a szívemnek oly kedves hangot. Ő is énekelt. Velem, megint. Szeme bizonytalanságtól csillogott, de folytatta és én sem hagytam abba míg a dal utolsó akkordja is el nem hangzott a dalnak. Képtelen voltam levenni róla a tekintetem, holott az agyam azt diktálta, hogy áruló, nem érdemel meg. Látszólag ő is vívódott aztán megemberelve magát hozzá fogott ahhoz ami elől egész nap menekülni akartam.

- Kérlek bocsáss meg! Én nem akartam, hogy ez legyen. - lágy hangja nyugodt volt, már szinte túlságosan is, mintha végig így tervezte volna. Ekkor esett le. Körbe pillantottam, ahol a fiúk széles mosolyával találtam magam szemben. Tudhattam volna, hogy előre megtervezték én meg szépen bele is sétáltam. Viszont, most már kíváncsi voltam a végére. Mikor vissza fordultam felé folytatta is. - Nem akartam fájdalmat okozni neked. Önző voltam úgy gondoltam, ha magamat büntetem és fájdalmat okozok magamnak, téged nem bántalak, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem így van. - elkaptam a tekintetem róla. Nem akartam azokba a tengerkék szemekbe nézni, de ő csak folytatta. - Kérlek nézz rám. Nélküled az életemnek semmi értelme és bocsáss meg, hogy ezt ennyi ideig nem bizonyítottam. Féltem, de most már nem félek, mert tudom, hogy te vagy szívem igazi hercegnője. Sajnálom.
- Mégis mit vársz tőlem, Niall? Én itt voltam. Ahogy megígértem nem hagytalak el. - szakítottam félbe még is a hangom halkabb volt mint szerettem volna és elgyötörtebb is. Szinte fájdalmasan csengett a síri csendben. Végre felé fordultam. Vártam vajon mit tesz. Szemébe kékes könny csillogott, amit kedvem lett volna letörölni miután végig folyik az arcán, viszont láttam a határozottságot is, végül nem mozdultam semerre.
- Azt, hogy szeress és soha többé ne keljen nélküled felkelnem. Légy újra a hercegnőm vagy mond, hogy szeretsz. Nem érdekel csak tégy valamit - a pillanat óráknak tűnt, majd mikor nem válaszoltam hátat fordított és elindult a másik irányba. Elmosolyodtam, már majd nem fel is kuncogtam. Nem akartam többé szenvedni így kimondtam az első szót ami eszembe jutott.
- Szeretlek. - teste megfeszült a kiejtett szó hallatán, majd a legelbűvölőbb mosolyával vissza fordult felém. A boldogság csak úgy csillogott a szemében. - Óóó igen. - szaladt ki egy megkönnyebbült sóhaj a számon. Ez az aprócska szó, hatalmas jelentéssel már azóta nyomta a szívemet mióta az élet csúfosan elbánt velünk. -  Szeretlek, mindennél és mindenkinél jobban. - nem bírtam tovább ledobtam a gitárt és felé indultam, pont mikor ő is, így végül fél úton találkoztunk. Elmosolyodtam, ahogy egyre közelebb ért hozzám. A szó szoros értelmében még nem értünk egymáshoz, de éreztem, hogy közel van, az illata beterített, átjárta az egész testem. Nem hagyta szabadulni és nem is akartam, hogy szabaduljon. Inkább többet akartam..többet belőle. Az érzés egyre erősödött míg néztünk egymást, úgy mintha most találkoznánk először. Elbűvölten, kíváncsian és boldogan. Aztán nem bírtam tovább, két kezemmel szorosan megragadtam a mellkasára simuló a pólóját és magamhoz rántottam. Ajkunk keresés nélkül találta meg párját. Keze óvatosan a derekamra csúszott, szorosan fogott, mire belemosolyogtam a csókba. Éreztem a határozottságát, most már képtelen elengedni. Örökké az övé maradok, ahogy ő is nekem. A csók édes volt és követelőző, többet akart belőlem, ahogy én is belőle. Ekkor a körülöttünk lévő tömeg hangos sikításba tört ki. Ők is boldogok voltak, mint mi. Most vettem csak észre, hogy a koncert kellős közepén vagyunk. Nem érdekelt és látszólag őt sem. Homlokunkat egymásnak támasztva fürkésztük a másikat. Szórakozottság csillogott a szemében keveredve a mérhetetlen boldogsággal.
- Hercegnőm.. - ízlelgette újra a szavakat. A jóleső bizsergés visszatért a csontjaimba. Vágy
pedig, hogy újra csókjaival ajándékozzon, elborították elmém egészét. Nem bírtam józanul gondolkozni. Végre. Hónapok óta boldog voltam, mert lelkem megtalálta másik felét.- Szeretlek - suttogta újra, majd a fények elsötétültek és akkor már tudtam, hogy a koncert már nem folytatódik. Legalább is velünk nem...

~~~~~~~~~~~~~~ Vége ~~~~~~~~~~~~~~

Hát sziasztok! Itt lenne az utolsó rész! Remélem tetszett ez a kis történet és lesznek azért ide is komik! Én nagyon imádtam írni és nagyon sajnálom, hogy annyit várattalak titeket néha! Amúgy már a fejemben van egy másik blog ötlet szóval nem fogok megszűnni! Amúgy kinek hogy tetszett a blog? :D nagyon rossz volt vagy elvilselhető? :D Imádlak titeket! :) ♥ Remélem tetszik ez a rész (is) ;D na csáó Nino voltam ;D ♥

42.fejezet

 Halihó emberek :D (javitott valtozat ;) ) itt következő  nem túl izgalmas sőt nagyon is unalmas, de valószínűleg ez az utolsó részek egyike :( :D sajnálom, de már nem lehet tovább húzni de ígérem, hogy nem szűnök meg úgy is tervezek egy másik blogot :D ;D majd linkelem úgy is :D na szóval jó olvasást és ha lehet olvassátok a barátnőm blogját mert jó (és nincs több magyarázat csak hihetetlenül jó és nem hiszi el és komizzatok is) 

---> http://jasmineand1d.blogspot.hu/ <---

Szóval jó olvasást és persze ide is komizhattok ám nem fogok megharagudni ;D

Mira szemszöge:

Az elkövetkező napok nem teltek valami fényesen. Alig találkozhattam a srácokkal, amiatt az átkozott kép miatt. Apa szerint ez az ügy nem vet jó fényt Niall-ra és ezáltal a bandára sem. Mondhatom örülök neki. Azt hittem, hogy majd rendeződnek a dolgok, de nem megint közbe jött az élet. Legalább meg akartam beszélni a sráccal, hogy múltkor az mi volt, de el kellett mennie egy hirtelen szervezett interjúra.

 Most itt a hotel szobába ülve élvezhetem végig a napjaimat, még az utcára sem léphetek ki egyedül. A tetejében ha akarnék sem találkozhatnék velük, mert állandóan lemondják még Lou is, ami egy kicsit fáj, de tekintve, hogy mennyire ismertek megértem. Az érzések viszont annál inkább erősödnek és kuszálódnak össze, ahogy a napok egyre vánszorognak. Levágódtam a kanapé elé és videojátékozással próbáltam elütni az időt, a srácok nélkül még ez sem köt le annyira sajnos, aztán szépen sorjában végig gondoltam a dolgokat. A bezártságtól egyre ingerültebb és feszültebb lettem, ahogy a napok teltek. Megértem, hogy fontos a karrierjük, de én is ember vagyok könyörgöm. Félre dobtam a játékot aztán elvonszoltam magam az ablakhoz. A kilátás csodálatos kár, hogy nem élvezhetem kintről is. Bár amint látom a srácoknak sem jobb a helyzete. Őket is ugyanígy bezárva tartják. Jó persze ez rosszul hangzik, de nem ennyire börtön feeling az egész. Egyszerűen a médiától óvnak minket és ezeknek a majmoknak a hírnevét. Tudom butaságnak hangzik, de ha apa egyszer a fejébe vesz valamit az úgy is lesz. Kopogtattak. Hirtelen az ajtó felé kaptam a fejemet, ahol egy kissé alacsony nő is test bukkant fel. Ezer közöl is felismerném. Sára. Végre. Az elmúlt hetekben nagyon ritkán találkoztunk ugyanis menő munkát szerzett magának, mint a One Direction sajtósának asszisztense. Ezért is nem láttam olyan sokáig viszont előnye is van a dolognak ő legalább híreket hoz nekem.
- Szia. Már majdnem megőrültem idebenn. - rohantam közelebb és öleltem meg. - Na milyen a meló? - vágódtam le újra a hatalmas kanapéra.
- Hát, hogy is mondjam. Remekül felpörgettétek a dolgokat. - kacsintott. Én csak a szememet forgattam.
- Nem tehetek róla, hogy mélységes szerelmi bánatba szenvedek egy jó adag lelkiismeret furdalással együtt. - Keltem ki magamból - nem én akartam, hogy az a baleset megtörténjen. Az csak úgy... jött. Én.. istenem ha akkor nem rohanok el most ez nem lenne. Boldog lenne az életem. Nem kéne egy olyan srác után epekednem, aki soha többé nem lehet az enyém. - egy apró könnycsepp csordult ki.
- Te is tudod, hogy nem így értettem. Jézusom neked tényleg nem tesz jót a bezártság. - ölelt meg. - Tudod mit kicsempészlek innen. - önelégült mosoly jelent meg az arcomon. - héééé te kis szemét. Végig ez volt a terved!
- Hááát az elején neeeeemmm, de aztán megtaláltam a kiskaput. - kacsintottam és már rohantam is öltözni. Azt hinné az ember ennyi bezártság után egy évbe telik mire megtaláljuk a megfelelő ruhát, de meglepően könnyen ment. Viszont baseball sapkát és napszemüveget is felvettem. Biztos ami biztos. Sára kinézett az ajtón, majd amikor tiszta volt a terep jelezte nekem is. Ahogy kiléptem a folyosóra megláttam kicsit aggódó barátnőmet.
- Nem sokszor kerültél bajba igaz? - kérdeztem kuncogva.
- Az lehet, hogy nem, de ez nem tart vissza attól, hogy most elkezdjem.
- Nyugodj meg ha velem maradsz garantálom, hogy ma csak bajba keveredünk. - az egyik lifthez sétáltunk, mintha csak két turista lennék, majd leérve belevetettük magunkat Miami életébe. Ja tényleg időközben átutaztunk a tengerentúlra. Imádok repülni, akkor olyan jó érzés tölt el ott fent a felhők felett. Főleg az estéket szeretem, amikor minden ki van világítva. Még csak egy hete vagyunk itt, de már beleszerettem az Államokba. Persze Londont, a maga esőivel még mindig jobban szeretem, de azért ennek is meg van a maga varázsa be kell vallani.
- Na most, hogy kiszabadultam. Mesélj már mi van a fiúkkal. Annyira hiányoznak. Nem is beszélhettem velük azóta, amit egy kicsit túlzásnak tartok, de mindegy.
- Nem is tudom, hol kezdjem. Tehát az a kép nagy port kavart és mint észrevetted rendesen pórázra lettetek rakva. Főleg te és a kis lovagod..
- Ne hívd így.. - szakítottam félbe.
- Oké, oké bocsi.. szval Niall. Erről jut eszembe mivel most kaptak 3 nap szabit, amiből ugye bár ma van a második napjuk és holnap koncert..
- Lényegre.. - nevettem fel.
- Jól van na azt hittem mindent tudni akarsz. - nevetett ő is velem. - Niall vissza repült Írországba Carli-val, ugyanis megszületett Greg kisfia, azt hiszem Theo-nak nevezték el. A többiek meg az arénában lazítanak.

- Melyikben? - kérdeztem gyorsan. Az eszem egyből eszeveszett gondolkodásba kezdett. Valójában.. na jó főképp Niall közeléből vagyok eltiltva, tehát a többiektől nem és igazából most kedvem sem lett volna megbeszélni vele a dolgokat.
- Az American Airlines Arena-ban vannak. - mondta gyorsan. Ördögi mosoly jelent meg az arcomon, ami aggódó arckifejezést váltott ki barátnőmből.
- Neeeeem. - mondta. Kísérteties dejavu érzést keltve bennem. Mintha az elején még mielőtt megtudtam, hogy el kell mennem arra a hülye koncertre New York-ba, ugyanezt mondtam volna neki.
- Még azt sem tudod mit akarok. - haraptam bele az alsó ajkaimba.
- De le merném fogadni, hogy köze van a srácokhoz és az arénához és ahhoz, hogy be kell vigyelek úgy, hogy apád és Paul lehetőleg ne tudja meg, nem beszélve a sajtóról.
- Okkkééé- nyújtottam el az o hangot - akkor még is tudod. - villantottam meg felé az egyik 1000 wattos mosolyom. - Kéérlek. Annyira hiányzik a hülyülésük. - sóhajtott. Ez az megadta magát.
- Jó legyen, de amint közeleg a lebukás eltűnsz. Úgy is vissza kell mennem nem sokára. Elő kell készíteni a Meet and Greet-et. Addig is élvezzük a napsütést a tengerparton. Rendben? - kérdezte végül.
- Úgy szeretlek. Köszönöm. - öleltem meg az út közepén. Mire egy jó kora autó sor dudálni kezdett. Ezen felnevettünk és gyorsan lefutottunk. Így rögtön a homokba süppedt a lábunk. Lekaptam a sarumat és már szaladtam is a tenger felé. Élveztem a szabadságot. Végre.

 A hűs víz csiklandozta a talpam, ami kellemes érzéssel töltött el. Először ezen a héten teljesen megnyugodtam. Nem agyaltam, hogy vajon hol rontom el megint vagy, hogy kit teszek újra tönkre. Csak a pillanatnak éltem és azt képzeltem újra gyerek vagyok, aki a határtalan boldogság ismeretlen országába tévedt. Sára persze végig nevetett rajtam, de nem érdekelt, olyannak éreztem magam, mint egy madár aki fogságban nevelkedett, de most már szabadon szárnyalhat és akárhova eljuthat ahova csak akar. Lefeküdtünk a homokba miután kiszórakoztam magam. Hirtelen eszembe jutott, az egyetlen kérdés ami napok óta foglalkoztatott. Tehát akkor még ez a tengerpart sem képes mindent feledni. Igazán kár. Nagyon is.
- Mit volt az interjún? Úgy értem mivel magyaráztátok ki a képet? - halkultam el a végére.
- Hihetetlen, de sikerült elhitetnie a szöszinek, hogy megbotlottál és beütötted valamidet azért potyogtak a könnyeid, de szerencsétlenül őt is magával rántottad, de ne kérdezd, hogy sikerült így kimagyaráznia, mert a vak is látta, hogy ott ölelkeztek már meg ne sértődj, de mi történt? - ült fel mellettem.
- Nem mesélte el? - csodálkoztam.
- Nem. Úgy látszik ez a ti kis egyetlen titkotok marad. Hacsak meg nem osztod velem. - felsóhajtottam.
- Talán nem is az egyetlen. mormoltam az orrom alatt.
- Hogy mi? - kérdezett vissza.
- Semmi semmi. Visszatérve nem hiszem, hogy tudni akarod. - mosolyodtam el, mire ő vissza heveredett mellém.
- Rendben, de ha úgy érzed, hogy nem bírod nyugodtan elmondhatod.
- Köszönöm - suttogtam
- Na ideje lenne indulni, ha megakarom tartani az állásom. - kelt fel úgy 10 perc fetrengés után. Szerencsére nem volt messze a stadion sőt még fincsi sütiket is vettünk nekik. Viszont valahogy be kellett jutnunk, amire volt is egy ötletem tekintve, hogy Sára fel alá járkál tanácstalanul.
- Na figyi. Láttam, hogy az egyik ajtónál Rob van beállítva. Ő bír minket és szeret szórakozni Paul-lal főleg ha a srácok is benne vannak. Tuti beenged ha adok neki sütit is
- Egy próbát megér. Gyere és semmi feltűnés. - ahogy ezt kimondta kiejtettem a krémes muffin csodát, amit Rob-nak akartam adni, a kezemből ami hangos puffanással robbant szét a betonon. Torkom szakadtából kezdtem el nevetni. - Jézusom. Komolyan most akarlak becsempészni oda? - próbált komolyságot erőltetni magára, de láttam, hogy ott bujkál a szája szélén az a huncut kis molyos, ami néha előjön ha belé bújik a kis ördög, ami rendszerint a velem eltöltött napok hatása. Megragadta a csuklómat és elrángatott a ház sarkától. Még mindig nevetve lépkedtem mögötte.
- Állj! Erre nem lehet bemenni. - szólalt meg a hatalmas biztonsági őr. - óó Sára te vagy az. Szia, te mehetsz, de ő nem.
- Rob, ő Mira. - kapta le a fejemről a sapkát, miközben idétlenül vigyorogni kezdtem - Kérlek engedd be.
- Kérlek! Még sütit is hoztam. - még a szemüvegemet is levettem, hogy lássa, ahogy rebegtetem a pilláimat.
- Tudjátok lányok, hogy őt nem engedhetem be. Paul letekeri a fejemet.
- Ugyan már! Fogd úgy fel mintha most épp szívatnánk, csak most nem azokkal az amatőr pancserokkal működsz együtt hanem velünk. - mozgattam a mutató ujjamat köztem és a barátnőm között. - Ígérem nem köplek be. Becsszó! - tettem a szívemre a kezem. Megforgatta a szemeit és kivett egy sütit a dobozból.
- De nem bajba kerülni. Értve vagyok? Óóó bár neked mondhatom. - kacsintott és beengedett minket maga mögött. Kuncogva somfordáltam befelé, majd mikor már a folyosó közepén jártunk visszafordulva kiabáltam.
- Köszönöm Rob. - láttam ahogy égnek emeli a kezeit amin felnevettem, majd tovább is futottam. Sára megmutatta a srácok öltözőjét, de pont akkor csipogtak rá, hogy menjen mert szükség van a segítségére. Így egyedül maradtam. Közelebb mentem az ajtóhoz, már éppen benyitottam volna amikor Harry felkiáltott.
- Komolyan képes voltál megütni Mirát? - hangjából hitetlenség hallatszott. Még közelebb araszoltam az ajtóhoz és a fülemet rátapasztottam, hogy jobban halljak mindent. Niall rekedtes, fáradságot tükröző, elkínzott hangja törte meg a döbbent csendet.
- Én nem akartam csak megtörtént, de annak a dolognak nagy jelentősége van. Onnantól kezdve rengeteg minden bevillant csak féltem elmondani nektek és neki is, talán még magamnak is mivel Carli teljesen mást mesélt. Már régóta tudom ki ő vagy is emlékszem rá, de az a pofon megváltoztatott mindent. Azt hittem, hogy utál és hogy ti is fogtok emiatt így inkább maradtam ennél, de most, hogy Carli-val szakítottam nem láttam értelmét folytatni ezért most felhívtalak titeket. - tehát tudta. Emlékezett és hagyta, hogy szenvedjek. Nem is beszélve saját magáról. Ennyi héten sőt hónapon át. Nem bírtam tovább hallgatni. Berontottam a szobába és egyenesen a kihangosított telefonba üvöltöttem miközben a sírástól el elcsuklott a hangom.
- Hogy tehetted velem ezt? Csak így hagytad, hogy szenvedjek? Közben meg még egy másik lányt is átvertél? - Louis erős karja fonódott a derekamra, majd kihúzott a folyosóra, ahol szorosan a karjaiba zárt mintha az egyetlen húga lennék akit meg kell védeni a bajtól...

41. fejezet

Na sziasztok! :D Mivel unatkoztam és túl tengett bennem az írás vágy és Obszidián hatása alatt állok (lehet hogy a rész kicsit abban a stílusban is íródott) így megírtam a következőt! :D Hát véleményem szerint túl nyálas és egyáltalán nem illik ide, de nekem tetszik. :) remélem nektek is bejön és nem lesztek szomorúak vagy csalódottak ha elolvassátok :D ♥  Szóval jó olvasást.! 

Niall szemszöge:

Abban a pillanatban, ahogy elhangzott ez a kérdés. Mira felült, rám pillantott, majd Hannah-ra és újra rám. Szeme fáradságot és aggodalmat tükrözött, mintha nem teljesen lenne itt velünk, de fent volt. Szeme elidőzött rajtam és én sem szakítottam meg a szemkontaktust. A szoba fényében láttam a szemében megcsillanni az első könnycseppet, ami lassan folyt végig arcán, majd egyre több és több követte óvatos patakot alkotva végig az arcán. A másodperc töredéke alatt borult rám. Szorosan hozzám simult, karjait a nyakam köré tekerte, zokogott. Az idő mintha egészen megfagyott volna a szobában. Óvatosan Hannah-ra pillantottam, miközben az ölemben fekvő lány hátát simogattam. Ekkor eszembe jutott a kérdés. Tulajdonképpen mi is van köztünk? Hát ez marha jó kérdés. Nem tudom. Vagy is tudom. Vagy is nem emlékszem. A fenébe.
- Azt hittem bajod esett. - vetett véget Mira a gondolataim cikázásának. Homlokát a mellkasomnak támasztva hatalmas levegőt vett, majd rám emelte tekintetét. Szeme még csillogott a sírástól és a könnyei sem akarták abba hagyni bár már nem folytak abban az eszeveszett tempóban mint az előbb. Arcára aggodalom ült ki.
- Ezt én is mondhatnám neked. - mosolyodtam el. Letöröltem az éppen kibuggyanó könnycseppet kipirosodott arcáról és ekkor váratlan dolog történt. Egy vaku villant mellettünk, majd még egyszer. Hannah halk és megbánó hangja töltötte be a keletkezett csendet.

- Sajnálom srácok. - azzal kirohant. Az ajtóra meredtünk mindketten. Nem ez nem történhet meg velünk. Mindegy erre elég lesz később gondot fordítani.
- Mira jól vagy? - kérdeztem aztán csendesen. Tekintetébe rémület villant, de aztán válaszolt.
- Úgy megijedtem. - arcán újra csillogni kezdett a könny. Megint magamhoz vontam és szorosan öleltem. Nem tudom mi zaklatta fel ennyire de úgy éreztem képtelen vagyok itt hagyni. Viszont Carli bármelyik pillanatban beléphetett. Szóval itt nem maradhattunk.
- Nincs semmi baj. Itt vagyok. - mormoltam a fülébe édesen, hogy megnyugodjon. Látszólag hatott, lélegzése lelassult. Kezembe vettem, ő pedig hagyta minden ellenvetés nélkül. Pillekönnyű volt, már szinte azt hittem, hogy elrepül, de nem, a lehető legközelebb fészkelte magát a mellkasomhoz. - Elviszlek a lakókocsitokhoz. - mondtam. Nem válaszolt csak bólintott. Azt hiszem nagyon kimerült és az előző jelent sem tett jót neki. Mire a folyosóra értem, ahol a többiek is voltak, már csak halk szuszogását éreztem, még pólón keresztül is kellemesen bizsergette a bőrömet. Atyám azt hiszem egészen beleszerettem ebbe a lányba.
- Mi történt? - vettek körbe minket a többiek.
- Ha lehet erről később szeretnék beszélni. Elég furcsa dolog történt Hannah-val kapcsolatba. - erre Andy felkapta a fejét.
- Szerintem édes csaj.
- Andy.. nem akarlak kiábrándítani, de ő egy riporter. Valahogy bejutott és azt hiszem, már az egész világ azon csámcsog, hogy vajon mi a fenét keresett Mira az ölemben sírva. - az értetlen tekintetekre csak legyintettem, hogy majd később beavatom őket is. Ekkor Josh furakodott ki a többiek mögül. Aggódva vizsgálta meg a karomban tartott lányt. A féltékenység sugarai kezdték mardosni elmémet. Tudtam, hogy csak kihasználta az sms akciómat. Nem is értem mi értelme volt, de mindegy már elcsesztem és lehetőséget nyújtottam neki. Nem, nem utálom a srácot, mert halál jó arc, de nem szeretem nézni, ahogy kihasználja a csajokat.

- Jól van? - kérdezte rezzenés nélkül.
- Majd lesz ha végre pihenhet egy kicsit.
- Óóó ja persze. - mondta szórakozottan és még mindig feltűnően bámulva Mirát. Most már tényleg tökön rúgom. Na mindegy inkább az ajtó felé indultam, hogy minél előbb odaérjek a célom felé. Lassan, de elértem a lakókocsiig. Nem akartam felkelteni, olyan békésen aludt. Letettem az ágyára, a takaróját pedig rá terítettem. Nem bírtam megállni. Ajkára pillantottam. Szinte vonzotta a szemeket. Vajon még mindig olyan puhák és édesek mint múltkor. Ahh ez hülyeség mért változnának. Kíváncsiság erős érzése vette át a hatalmat az agyam felett. A következő pillanatban már azon kaptam magam, hogy pár centiméter választ el a szájától. Nem. Megálljt parancsoltam. Akkor már szinte olyan lennék mint Josh. Bár most semmi mást nem akartam volna jobban mint a csókját még sem használtam ki a lehetőséget. Inkább csak egy puszit nyomtam az arcára. Amolyan jó éjt puszi félét. Elmosolyodott, ahogy én is. Kisimítottam az arcából egy kósza tincset, de akkor a telefonom éktelen csörgésbe kezdett. Előkaptam és a képernyőre meredtem. Carli. A francba. Fel kellett vennem. Az ajtó felé igyekeztem, hogy minél előbb megszabaduljak a csörgéstől.
- Ne! - riad hang zavarta meg a gondolataim menetét. - ne menj el! - tudtam, hogy fel kéne vennem, de valahogy helyén valóbbnak éreztem, ha Mirával maradok. Kinyomtam. Később még kapni fogok, de nem érdekel. Egyáltalán nem szeretem már...talán valamikor éreztem iránta valamit, de az már csak őrült folt a múltam lepedőjén, amit képtelenség levakarni csak az időmúlásával meghalványul és itt van ő. Barna haja és barna szeme egyszerűen beragyogja a napjaimat. Akármi történt is New York-ban vagy utána nem halványította el az ő foltját. Mélyen érzem, hogy nekem igenis ő kell és már nem akarom színlelni, hogy nem. Igenis ki akarom mutatni, hogy szeretem, majd a megfelelő pillanatban úgy is érezni fogom azt, hogy el kell neki mondanom. Kinyomtam a még mindig zörgő vackot és a fotelbe hajítottam. Mikor látta, hogy maradok ülő helyzetbe tornázta magát, majd kíváncsian pillantott rám. Még mindig a fáradság jelei bujkáltak az arcán, de már egészen jól festett.
- Mi történt mielőtt kiborultam? - kérdezte halkan, rekedtes hangja most inkább egy beteg öregemberére hasonlított, de legalább már magánál volt nem abban a.. hogy is fogalmazzam..sokkos talán ez a megfelelő szó, szóval nem abban a sokkos állapotban volt. Leültem a lába helyére amit addigra már felhúzott törökülésbe.
- Azt hiszem elájultál a folyosón, míg Lou-val beszélgettél.
- Nem szoktam elájulni ez fura. - a kezét kezdte piszkálni. Nem nézett rám.
- Hát mi is megijedtünk.. óóó ha már itt tartunk téged mi rémített meg ennyire? - továbbra sem volt hajlandó rám nézni és válaszolni sem akart. Aztán már nem bírtam várni és felemeltem az állánál fogva a fejét míg a szemünk egymásba nem fonódott.
- Sajnálom én csak.. annyira megrémített amit álmodtam. Vagy is nem volt annyira rémisztő még a vége tetszett is,de valami bekattant és azt hittem tényleg megtörtént. - újabb aggodalom suhant át a tekintetén, de gyorsan el is tűnt.
- Hát mint látom semmi bajod sincsen, azon kívül, hogy pihenned kellene.
- Nem.. álmomban nem én sérültem meg... hanem te. - elpirult vagy is nem...szinte már fellobbant az arca. Na ez meglepett. Aggódott értem. Ráadásul álmában. Kerek szemekkel néztem rá. Olyan másnak tűnt így. Sebezhetőnek. - Mármint.. nem tudom.. csak megrémített a gondolat, hogy talán komolyan gond van.. és.. azt hiszem nagyon kiborultam. - a telefonom újabb vad csörgésbe kezdett. Nem akartam megnézni, hogy ki az mert úgy is tudtam. Hagytam is ott ahol van. Aztán pár perc múlva Mira mobilja is dallamosan zenélni kezdett. Sms-t kapott. "Az internet őrjöng. Tele van a képetekkel, Harry xx" Olvasta fel.
- Sajnálom. Az én hibám. Azt hittem, hogy egy elveszett lány akit a többi rajongótok nem nagyon kedvel, de ebben is tévedtem. - mondta elkeseredetten, majd arccal a párnájára dőlt.
- Nem a te hibád. Nem tudhattad. - nem bírtam megállni és melléfeküdtem. Olyan nyugtatóan hatott a közelsége, hogy már nem is aggódtam egyik problémám miatt sem. Mintha a világ megszűnt volna. Nem volt olyan, hogy Mira és nem volt olyan sem, hogy Niall. Abban a percben csak mi voltunk. A valódi önmagunk. Nem az a szerep amit nap mint nap magunkra erőltettünk a rajongók a sajtósok és mindenki miatt. Óvatosan felém fordult és feltette a legegyszerűbb kérdést amit csak lehetett.
- Most mi legyen? - nem tudtam a választ, ahogyan ő sem. Csak szótlanul, ujjainkat összefonva néztük egymást. Nem is törődve semmivel...

40. fejezet

Egy szó --> EzerBocsánat! ;) ♥ Jó szórakozást! Nem a legjobb sőt nagyon össze vissza és unalmas, de jobbat nem tudtam már és ti meg vártátok és bocsi és hát nem egy szó lett xd de mindegy :D 

A döbbenet lassú kígyóként kúszott fel barátosném arcára, amitől halvány pír öntötte el az arcomat. Gyorsan a két kezem közé temettem, hogy ne is lássa, de túl jól ismer. Elmeséltem neki mindent pont úgy ahogy Harrynek is. Kicsit azért szégyelltem magam, hogy miattam úgymond megcsalja a barátnőjét, de végül is élveztem szóval semmi rossz érzés nem maradt bennem.

- Hűűű ti aztán kihasználtátok az estét. Viszont örülök, hogy így egymásra találtatok. Őszintén szólva nem nagyon bírjuk a mostani barátnőjét. Kikészítő az a csaj. - halvány mosolyt csaltam az arcomra, de nem sikerülhetett valami meggyőzőnek, mert azonnal kaptam egy hatalmas ölelést. Olyan régen nem kaptam ilyen baráti ölelést, hogy már szinte fájt a közelsége. Tudtam, hogy ez az egymásra találós dolog csak arra az egy éjszakára szólt, hiszen megbeszéltük, hogy barátok leszünk. Ebbe se többet se kevesebbet nem kívánhatok és képzelhetek bele, azzal csak magamat tenném tönkre ugyanakkor nem is akarom teljesen, hogy csak barátok legyünk. Tudjátok mit nem is hagyom. Akár az életem árán is vissza szerzem valahogy. A fenébe ez nem én vagyok,de ha meg sem próbálom akkor nem tudhatom biztosra. A fáradság hullámai vettek erőt rajtam, aztán már csak fehér foltokat láttam, majd elsötétült minden. A következő pillanatban már újra a folyosón ácsorogtam.
- Héééé csajszi! Jól vagy? Elbambultál? - integetett egy hatalmas kéz, ami ilyen közelről szinte már egy mancsnak látszott.
- Mi? Ja igen.. - ráztam meg szórakozottan a fejem - Lou hol van? - kérdeztem Louis-tól.
- 5 perce ment be az öltözőbe és küldött ki engem, hogy meggyőződjek róla nem fogsz e elájulni. Azt mondta, hogy állsz és nézel magad elé pislogás nélkül. Mondanom sem kell, hogy nem tévedett 2 perce itt integetek mint egy idióta. Látod. - vállait előre húzta, mintha púpos lenne, nyelvét kitolta és bekancsalított aztán a elkezdte a kezét rázni mint egy 6 éves kisiskolás. Annyira vicces volt, hogy már fuldokoltam a nevetéstől. Rá kellett támaszkodnom valaminek így neki próbáltam dőlni a falnak, de puhába ütközött a kezem. Elvesztettem az egyensúlyom és egyenesen Niall karjaiba pottyantam. Felkuncogtam.
- Micsoda véletlen. - suttogta. Louis fülig érő mosollyal próbált úgy tenni mintha nem figyelne. Nagyon furcsán viselkedett. Egy ismerős hangot hallottam meg a hangszóróból.
- 1 perc! - na remek elkezdődött a végső hajrá, az utolsó perc izgalom a nagy show előtt. A két srác megragadta a kezeimet és ráncigáltak maguk után a színpad széléhez. A többiek utánunk jöttek. Mostanában itt szoktuk elvégezni az ima féle beszédet. Talán azért, hogy apa ide érjen időben, ami meglepő, de most sem sikerült neki. Aztán lihegve, de ide ért végre. Mindenki megkönnyebbülve állt körbe ő pedig gyorsan elhadarta a szokásos kis monológját a csapatról és hogy milyen jól kijövünk egymással és az ehhez hasonló dolgok. Aztán minden elsötétült és a srácok eltűntek. Pár perc múlva fülsüketítő sikoly áradat csapta meg a fülünket. Tuti, hogy ezek egyszer kinyírnak minket. Most jut eszembe Sárát már nem is láttam tegnap óta. Majd rákérdezek Harry-nél hátha ő tudja. Lehuppantam az egyik fotelre és körbe néztem. Akkor láttam meg Hannah-t. Róla teljesen el is feledkeztem. Szegényt behoztam utána átpasszoltam a fiúknak, majd megint ott hagytam egyedül. Hát ez egy szép barátság kezdete úgy érzem. Gondoltam javítok a helyzeten és megkérdezem milyen volt a randi Andy-vel. Annyira aranyosak lennének együtt.
- Szia mizujs? Milyen volt az este? - kérdeztem mellé érve.
- Óóó szia rég láttalak. - nevetett fel, mire én kínosan elmosolyodtam és bocsánatot kértem arra hivatkozva, hogy fontos dolgom volt. Aztán vissza tereltem a témát rájuk és az estéjükre. - Nagyon izgalmas volt. Elvitt vacsizni aztán pedig elmentünk sétálni amiből az lett hogy eltévedtünk és végül egy rendőr segítségével találtunk vissza. - nevetett fel boldogan. Aztán hirtelen több lány sikolyt hallottunk. Niall a színpadon ülve a térdét fogta. Gondolkodás nélkül rohanni kezdtem. Félre löktem Pault és az embereit és egyenesen felmentem a színpadra letérdeltem mellé és ránéztem.

- Jól vagy? - kérdeztem aggódva. Felemelte a fejét és körbenézett aztán hatalmasat röhögött, miközben még mindig a térdét simogatta. Én is körbe néztem aztán rájöttem min nevet annyira. Az egész lány tömeg bele értve a többieket is kitágult szemekkel bámult engem ahogy a földön ülve aggódok Niall-ért és mind ezt a nagy közönség előtt. Kínosan felálltam és felsegítettem ezt a szerencsétlent a földről, majd lekísértem a backstage-be, aztán leültettem a kanapéra és lángvörös fejjel leültem mellé. A maradék srác elnézést kért Niall és az én nevemben is bár ezt nem teljesen értettem, de mindegy. Szóval így folytatódott a koncert. Nem volt az igazi négyen, de nagy fiúk megoldották. Eközben a kanapén nem szóltunk egymáshoz, de éreztem hogy mosolyog. Aztán már nem bírtam tovább és felé fordultam.
- Mi a fenét képzeltél, hogy ilyen térddel majd repülni tudsz? vagy mi? Tudod, hogy megijedtem? Vagy is nem, nem ijedtem meg..csak..
- Csak mi? - fordult felém ő is. Néztünk egymást szemébe már szinte úgy, mintha utoljára csodálhatnánk meg a másik szemét.
- Csak az hogy egy idióta vagy Horan! Na gyere jegeljük le. - tápászkodtam fel. Neki támaszkodott a vállamnak engem pedig elkapott az a dejavu érzés. Lassan, de biztosan kivezettem a folyosóra és az öltözőjük felé irányítottam, azonban mielőtt benyithattam volna maga felé fordított. Szeme fogva tartotta az enyémet, de tudtam, hogy itt és most nem lehet. Egyszerűen nem szabad. Akármennyire is utálom Carlie-t és akármennyire is élvezem, hogy a fiújával kavarok, akkor is bennem van egy olyan érzés ami minden lányban ha meglátja mással a barátját. Őszintén senkinek sem kívánom azt a tudatot. Az ajtó felé kaptam a szemem remélve, hogy érti a célzást. Megragadta a csuklómat. Nem rángatott csak finoman húzott maga után. Amint beértünk az ajtónak döntött, majd ajkát az enyémre tapasztotta. Csókok hadával ajándékozott meg mire normálisan gondolkozni tudtam.
- Niall mi lesz a barátság dologgal?
- Őszintén?
- Igen!
- Nem érdekel. Most csak és kizárólag te érdekelsz! - jelentette ki könnyedén.
- És mi lesz Carlie hercegnővel? Vagy azzal amit... tettem veled? - csuklott el a hangom. Ha erről van szó automatikusan a földet kezdem pásztázni ami most sem maradt el. Felemelte az államat odáig, hogy szemünk ismét egy szintbe kerüljön. Istenem a kékje ugyanúgy ragyog mint akkor amikor először találkoztunk. Emlékek hada furakodott elő a memóriámból. Néhány annyira vicces volt, hogy muszáj volt felnevetnem.
- Mi az? - kérdezte végül nem figyelve az előzőekben feltett kérdésemet.
- Csak eszembe jutott az ahogy találkoztunk. - összeráncolt szemöldökkel nézett rám. Megsimítottam az arcát, de elkapta a kezemet és lágy csókkal hintette be.
- Meséld el kérlek. - csillantak fel a szemei.
- Nem tudom, hogy jó ötlet lenne e.
- Ugyan már mindig ezzel jössz, hogy jó ötlet e vagy, hogy majd magamtól jövök rá. - csattant fel. Nem volt ideges csak szimplán bele fáradt már a titokba. Hát jó legyen ha ennyire tudni akarja elmesélem az én szemszögemből. Az ajtót bezártam, majd a kanapéra vetettem magam. A lábaimat felhúztam és rátámasztottam a fejem, követett és ő is helyet foglalt mellettem. Nem szólt.. csak várt.. ahogy már jó pár hete.
- Tulajdonképpen az elején még csak nem is kedveltelek titeket. Csak és kizárólag Sára miatt vettem részt akkor ott New York-ban vagy is annyira irritált, hogy mindenki úgy néz rám mintha leprás lennék csak mert én nem voltam oda értetek és nem is tudom.. egyszer csak megtörtént...beléd szerettem..- egy ajtó csapódásra lettem figyelmes, de hát azt bezártam. Nem értettem, össze zavarodtam. Már nem volt ott senki egyszerű fehérségben voltam. Ideges beszélgetést hallottam valahonnan messziről.
- Mi történt vele? Rendbe jön? Mond hogy nincs semmi baja. - valaki lehuppant mellém és félre tűrte az arcomba lógó hajam. Csukva volt a szemem, de tudtam ki az. Niall. Érintése lágy, gyengéd már már túlságosan is féltő volt.
- Csak fáradt hagyd pihenni. - nyugtatta Hannah. A fal felé fordulva, nekik háttal feküdtem a srácnak még is sikerült össze kulcsolni a kezünket. Bizserget és ez felbecsülhetetlen érzés volt számomra. Hiányzott. Nagyon is.

- Nem! Itt maradok. - felelte határozottan már szinte gyerekesen. Talán a lány kiment vagy úgy döntött, hogy többet nem szólal meg, de egy idő után újra hallottam a hangját.
- Tulajdonképpen mi van köztetek?

Mit gondoltok az új design-ról? :D komit neki! ;)

Ezer bocsánat! :( :D ♥

Sziasztok ígérem nem sokára hozok részt már van két ötletem most már csak rá kell vennem magam hogy megírjam :D ja és eldöntsem melyiket választom a kettő közül bár holnap táncfesztivál de úgy gondolom hogy ma vagy holnap hozok valamicskét nem ígérem biztosra és azt sem hogy hosszú lesz vagy jó sőt szerintem elég uncsi lesz de megpróbálok hiszen annyit vártatok rá és én meg folyamatosan csalódást okozok nektek remélem nem haragszotok és továbbra is lelkes olvasóim és barátaim lesztek :D és még mindig nem tudom kinek hogy tetszik az új kinézet? :D szóval kommentekre fel és írjátok meg hogy jó e vagy nem? ááá támadt egy ötletem azt is megírhatnátok ha van kedvetek hogy ki hogy képzeli el a folytatást :D akár kommentbe akár fb-n üzibe :D ♥

39. fejezet

Sziasztok újra! Nagyon sajnálom, hogy ennyit késtem, de sajnos "kisebb gondok" adódtak a családban, így sajnálatosan sokkal ritkábban lesznek részek! Még ennél is. Ne haragudjatok, de nagyon zsúfoltak a napjaim és itt az érettségim angolból és magyar kis érettségi, de ígérem, hogy minél előbb hozok részeket. Megértéseteket köszönöm és remélem, hogy a blogom olvasóinak a száma sem fog emiatt csökkenni. Jó olvasást és komizzatok nem lett egy nagyon jó rész, de mostanában nem vagyok a toppon. :) Jó olvasást! ♥

ui.: Gyertek és kérjetek kritikát, könyv/film ajánlást a másik blogunkon amit egyik barátnőmmel indítottunk! 

A boldogság hullámai futottak végig az egész testemen, a lábujjamtól a fejem búbjáig. Bámultam őket és jól esett. Semmi pénzért nem akartam megszakítani ezt a szemkontaktust, de kicsit kezdtem hülyén érezni maga így átváltottam a föld  tanulmányozására.

- Elég későre jár, szerintem Luxi is álmos. 

- Nyem vajok ájmos. - ásított nagyot, majd felém nyújtózkodott. 

- Nem? - kérdeztük nevetve egyszerre. Átvettem a csöppséget, Niall pedig az addig kezemben tartott táskám után nyúlt. Könnyedén átvette, mintha pille könnyű lenne. 

- Mik a teendők? - kérdeztem megfordulva, de felsőteste túl közel került hozzám, ahhoz, hogy normálisan gondolkodni tudjak. Nem bírtam ellenállni szemeinek. Kékjük ragyogott akár egy csillag, ami előbújik a legborúsabb éjszakán, hogy tündökölhessen. 

- Fürdés, kakaó aztán ágyba rakni ezt a kis hercegnőt. - szándékosan hangsúlyozta ki az utolsó szót.

- Ne kezd már te is. 

- Mit?

- Nagyon jól tudod. - az ágyhoz sétáltam, hogy előkészítsem a kislányt a fürdéshez. Háttal álltam neki, de minden mozdulatomon éreztem átható tekintetét.

- Jól van na. Én csak.. - szünetet tartott, addig összeszedtem a cuccokat, majd felkaptam Luxot is. Sokszor segítettem már Lou-nak, mert imádom a lányát így tudom, hogy hogy szokott ez zajlani esténként. Nem véletlen kért meg engem. Nem vagyok finnyás egy koszos pelenkától nem úgy mint Harry. Egyszer ő vigyázott rá és nem volt hajlandó a pelenka cserére ezért fel kellett hívnia az anyukáját, hogy segítsen neki. Lux persze végig nevette az egészet. A fürdő felé indultam. - SZERETLEK - megálltam.

- Ény isz szejetlek - ajándékozott meg ölelésével a kis szőkeség. Azt hittem végre letudtam zárni a dolgot magamban, de ezzel az egyetlen egy kijelentésével az egész elmémet megint a káosz vette hatalmába. Újra és újra egy szó visszahangzott a fejemben, mintha a lejátszó beakadt volna és nem akarna tovább menni. "SZERETLEK, SZERETLEK, SZERETLEK" - mondj már valamit. - bökte ki végül. Sóhajtva folytattam az utamat a fürdőig, ahol magunkra zártam az ajtót, kint hagyva a kétségbeesett srácot. Hallottam, hogy az ajtóhoz sétál. - Mira? Kérlek! 

- Várj meg. - mondtam elcsukló hangon. Letettem a kádba az addig engem ölelő kislányt és sírva végig csúsztam az ajtón. Ugyan ilyen hangot szűrődtek át a másik oldalról is ebből gondoltam, hogy ő is leült és vár. Vár valamire ami egyszer igaz volt vagy legalább is egyszer igaznak hittük, aztán jöttem én és tönkre tettem mindent. Nem akarom hibáztatni magam még is minden áldott nap arra gondolok, hogy ha akkor ott nem kapom fel a vizet még mindig az ölelő karjaiban lehetnék és nem kéne küzdenem érte egy olyan lánnyal akinek maximum a hitelkártyája igazi. Lassan feltápászkodtam és a kezemmel letöröltem a könnyeket, hogy jobban lássam a kádban pancsoló Luxot. 

- Zebja. - nevetett fel mikor meglátta az arcomat. Hát mondhatjuk, hogy nem a legjobban nézek ki szempilla spirál csíkokkal az arcomon. Én is felnevettem a tükörképemen, jó alaposan letisztítottam, hogy nyoma se maradjon. 

- Niall? - kérdeztem, hátha még sem várt meg, de hallottam ahogy feláll. 

- Igen? 

- Elkészítenéd a kakaót? - halk sóhajt engedett ki mielőtt válaszolt volna. 

- Persze. - óvatosan a hatalmas rózsaszín törölközőbe csavartam Luxot és magamhoz öleltem, hogy ne fázzon. Úgy nézett ki mint egy kis majom aki az anyukája hasán csüng. Kilépve a melegségből enyhe hideg csapta meg az arcom, ami arra késztetett, hogy még közelebb öleljem a karomban tartott "csomagot". Hajam a pára hatására lágy hullámokba rendeződött. 

Nem szóltunk egymáshoz még sem tűnt kínosnak. Betettem az ágyba Luxot és a kezébe nyomtam a kakaóval teli cumisüveget. Boldogan a szájához emelve kezdte inni. Leültem a kiságy mellé a srác pedig mit sem törődve velem fogta magát és leült közvetlen mögém. Mellkasa szorosan simult a hátamhoz, éreztem minden egyes lélegzet vételét, a szuszogását a nyakamon. Hátra dőltem, mintha csak egy kényelmes fotelba szeretnék elhelyezkedni. Karjait a vállamra helyezte és összekulcsolta elől.
- Most már később van? - lehelte a fülembe, majd ajkai tovább siklottak a nyakamra. Fejem akaratlanul félre billent nagyobb teret adva neki. Huncutul felnevetett, de nem hagyta abba hódító hadjàratàt. Kellemesen bizsergett minden porcikám, azonban a lelkiismeretem nem hagyta szárnyalni a boldogságunkat. Hirtelen felé fordultam két kezembe fogva arcát. Olyan kétségbeesett fejet vághattam, hogy felnevetett. - Mi a baj?
- Mért mondtad nekem azt amit mondtál?
- Mert.. nem tudom.. nem azt akartam csak úgy kicsúszott, amit már hetek óta próbálok elrejteni.
- Niall nem lehetünk együtt! - csattantam fel, de lejjebb vettem a hangerőt, mert leesett, hogy alig egy méterre édesen alszik egy kislány. Szemei értelmetlenséget és fájdalmat tükröztek.-Mért?

- Gyere. -invitáltam ki a jármű elé, hogy hangosabban is beszélhessünk. - Egész eddig a válaszokat kerested, annak ellenére, hogy megmondtam talán fájni fog az igazság..
- Már nem érdekel - megragadtam a pólóját és sírva nyökögtem ki mondandóm végét.
- Az istenért miattam van minden. Ha akkor nem kapom fel a vizet akkor nem jössz utánam alig egy szál pólóba akkor nem fagysz halálra. - homlokomat mellkasára fektettem. Óvatosan lefejtette az ujjaimat magáról, amik addig görcsösen markolták a ruháját.
- Tehát igaz és mint látod nem fagytam halálra.
- Tudtad? - kaptam fel a szemem.
- Nem egészen. Carlie mesélte miután a kórházba találkoztunk, hogy az egészről te tehetsz és csak rosszat akarsz nekem. A kezdeti haragomba ez is besegített, de aztán rájöttem, hogy vagy nagyon jó színész lehetsz vagy az égvilágon nem akarsz tőlem semmi rosszat. - Kezeink összekulcsolva pihentek egymáson.
- Tönkre tettem az életed. - próbáltam érvelni. Féltem újra belemenni valami hasonlóba mint korábban volt, mert egy újabb rossz döntés és talán meg is ölöm. Megráztam erre a buta gondolatra a fejem, kirángattam a kezem az övéből és a derekára fontam, arcom pedig visszahelyeztem oda ahol eddig volt.
- Ha tönkre is tetted nem érdekel, most csak az fontos, hogy jelenleg bearanyozod, olyan érzéseket váltasz ki belőlem amiket Carlie még soha és ez először megijesztett, de aztán rájöttem, hogy ismerem ezeket az érzéseket, csak kiestek. - ő is szorosan körbe font kezeivel. Védelmezően még is gyengéden.
- Mi a fene folyik itt? - csattant fel egy éles, sértettséget tükröző női hang.
- Carlz..
- Na ide figyelj te kis..
- CARLIE.. - kiabált rá a srác. - csak barátok vagyunk.
- Ja persze. - most először láttam így megtörni ezt a lányt. Mindig is azt hittem, hogy egy kemény, érzéketlen, üres fejű szőke liba, aki csak kihasználja a fiúkat, de nem. Szorult belé némi érzelem is. Nem sok, de gondolom a női büszkeség miatt dörgölte az orrom alá boldogságát.
- Őhh igen én különben is Josh-sal randizom. - jegyeztem meg halkan.
- Nem kérdezett senki. - förmedt rám. Na jó vissza vonom az előző kijelentésem. Semmi kétség, hogy egy házi sárkánnyal jár. Elmosolyodtam ahogy elképzeltem, hogy tüzet okádva szorongatja egyik pasiját a másik után és féltékenyen óvja őket más lányoktól. Valamiért mindig késztetést érzek, hogy elrontsam a kedvét. - mit vigyorogsz? Élvezd ki a barátságát amíg csak lehet, mert úgy is teszel valamit és megint elveszted. - fordított a kockán és most inkább én éreztem furcsán magam. Hál istennek elfutott a másik irányba és nem kellett tovább veszekednem vele.
- Sajnálom. - kezdtem volna a bocsánatkérést, de a szőke srác ujjait rátapasztva számra hallgattatott el.
- Shh nem a te hibád csak féltékeny. Utána megyek. - elhúzta a számtól a kezét és gyors puszit nyomott az arcomra, amitől halvány pír kúszott oda. - ezt sosem fogom megszokni.
- Mit?
- Hogy mit váltunk ki egymásból. Holnap találkozunk. - intett és elindult arra amerre a barátnője is. Eszembe jutott, hogy egész nap szinte előle menekültem.
- Héé várj mért kerestél? - de már nem hallotta. Vissza ballagtam a lakókocsiba, ahol fáradtan dőltem le az ágyra és fejemre szorítottam egy párnát. Szeret, nem érdekli, hogy tönkre tettem. Annyira mosolyogtam, hogy már szinte azt hittem lyukat üt a párnán.
- Mijaaaa kéjem a kakajóm. Mijaaa - egy kissé álmos és halk kislány hangra ébredtem reggel. Észre sem vettem mikor vesztem el az álmok világában. A hangulatomat is ez az eufória uralta egész nap. Dúdolgattam, mosolyogtam, amikor Lux-szal játszottunk és sütit sütöttünk.

Viszont egyre idegesebb lettem az este közeledtével, mivel Lou még sehol sem volt és a koncert 2 órán belül kezdődik. Lassan elindultam a kislánnyal az oldalamon a backstage-be. Már mindenki ott volt beleértve a tegnap szerzett barátnőmet is. A lány lelkesen figyelte Josh körül összegyűlt tömeget vagy is inkább a csoportban álldogáló Andy-t stírölte lelkesen. Felnevettem és elsétáltam a srácok öltözője felé, ahol általában Lou és Lux tölti a koncerteket. Meglepetésemre a srácok és a stylelist-juk már bent sürögtek forogtak.
- Anyaaaa. - lelkesedett Lux.
- Hiányoztál. - ölelte szorosan magához kislányát. - köszönöm.
- Igazán nincs mit. Volt segítségem. - itt oldalra pillantottam, hogy lássam Niall arckifejezését. Hatalmas mosoly terült el rajt, bár szeme nem tükrözött a boldogságnál többet. Mindenki visszatért az eredeti foglalkozásához, én pedig megakartam keresni Hannah-t, de amikor az ajtó felé indultam megütötte a fülemet egy kérdés.
- Niall sehol sem találom a dzsekidet. Nem tudod merre van? - kérdezősködött Lou. Nem tudhatják meg, hogy nálam van.
- Hát a... - kezdte volna a szőke bandatag, de közbe vágtam.
- Képzeld Lou ma Lux-szal sütöttünk sütit és csak neked csináltam róla képet. - invitáltam a folyosóra a lányt. Mikor kiértünk berántottam az ajtót, hogy a srácok meg ne hallják. - Nálam van.
- Mi? - értetlenkedett.
- A dzseki. - kezdtem a hajam végével babrálni és közben szégyenlősen a talajt kezdtem bámulni. Felnevetett, nem értem ezen mi olyan mulatságos.
- Gondolhattam volna. - megforgattam a szemem.
- Most mért nem adhatja oda a az egyik ruhadarabját egy lánynak aki hazakíséri, mert volt olyan szerencsétlen, hogy összetöri magát aztán meg együtt töltik az éjszakát? - a szám elé kaptam a kezem, de már késő volt. Túlságosan is...

38. fejezet

Ezer bocsánat, hogy ennyit késtem, de mostanában összejött minden és nagyon sokat kell tanulnom, mert érettségizem angolból és emellett nem szeretném még jobban lerontani az évvégémet plusz ház felújításba kezd az anyukám így be kell segítenem, de van jó hír is az egyik barátnőmmel aki szintén blogot ír indítottunk egy közöset amiben kritikákat kérhettek a saját blogotokról vagy könyvajánlásokat olvashattok esetleg segítséget is kérhettek ha tudunk természetesen segítünk :D de nem is szaporítom tovább a szót! jó olvasást és minél több komi szeretnék minimum 6-ot ha lehet és lájkok is jól jönnének na mentem :D Jó szórakozást Remélem tetszik :D 

El akartam menni, de hirtelen megragadta a kezem és visszarántott maga mellé.

- Most meg hova mész? Nem úgy volt, hogy zongorázunk? - mosolyodott el nem túl meggyőzően. Szeméből áradt a szomorúság, de a kedvemért próbálta elrejteni.

- Lou mi a baj? - kérdeztem aggódva, miközben visszafordult a hatalmas fekete hangszerhez és újra játszani kezdett mintha nem is kérdeztem volna semmit. - Louis? - érintettem meg gyengéden a vállát mire a könyökével rátámaszkodott a billentyűkre és arcát a tenyerébe temette. Sóhajtott.

- Eleanor. - mondta ki végül fárad hangon. Megijedtem, hogy vajon mi történhetett. Rögtön a legrosszabbra gondoltam. Felém fordult és aggódó arckifejezésemen elmosolyodott. - Nyugi semmi baja csak.. - újra megakadt és csak maga elé meredt. 

- Tudod, hogy így nem fogok megnyugodni ugye?

- Hogy? Mi? - zavarodott össze mintha egy teljesen másik világból szakítottam volna ki. 

- Eleanor? Mi van Eleanorral? - kérdeztem már teljesen aggódva. 

- El megy. 

- Hogy mi? - tátottam ki a számat. - De hát csak úgy itt hagy? - nem értettem. 

- Négy hétre Amerikába repül, mert fotózást kapott. - nézett rám ijedt szemekkel, mintha ez lenne a világ legszörnyűbb dolga. Elnevettem magam.

- Csak ennyi a problémád? Tudod, hogy pár hét múlva újra látod és akkor megint csak a tiéd lesz? - nevetem tovább. 

- Jól van, de addig kit ölelgetek majd?

- Ugyan már Tommo nagy fiú vagy kibírod. Ha meg nem ott lesz Niall, Harry, Zayn és Liam is ha meg szerencséd van még engem is megölelhetsz. - ütöttem barátságosan vállba, mire elmosolyodott. 

- Köszönöm. - ölelt meg. - Figyelj nem kéne inkább megkeresned Niall-t? - kérdezte miután elengedett. 

- Nem fogok többé utána futni. Az a múlt. - hajtottam le a fejem. Az rendbe van, hogy a tegnap este az megtörtént, de annál több már úgy sem lehet. - Barátok lettünk. 

- Mióta? 

- Mióta apám pilóta? - mondtam cinikusan.

- Apukád nem is.. héééé. - nevette el magát. - Gyere inkább mutatok neked valamit. - azzal óvatos ráhelyezte ujjait a billentyűkre és lassan egy dalt kezdett játszani. Először fel sem ismertem, mert magával ragadott a dallam, aztán szép lassan magamhoz tértem és eszembe jutott a cím. 

- Für elise. - mosolyodtam el, miközben a kis kori emlékeimet idéztem fel. A nagyinál voltunk egy családi vacsorán mikor öt éves lehettem. Az unokatestvéreim mind játszottak egymással én meg egy ékszeres ládikát bámultam a nagymamám szobájában. Csak néztem és néztem, fogalmam sem volt mért olyan érdekes, de tudtam, hogy valami csodálatos van benne. Kicsi voltam és nem értem el. Mindent megpróbáltam, hogy megkaparintsam, de nem tudtam, a szívem szakadt meg. Nem akartam feladni, minden áron kellett az a doboz, így a fésülködő asztal székét odacibáltam és felmásztam rá. Végre csak a doboz és én voltunk. Éppen megakartam érinteni, már kicsi ujjaim majdnem hozzáértek, amikor nagymama benyitott és elmosolyodva nézett rám. "Hát itt vagy kincsem?" mondta és a derekamnál fogva áttett az ágyra, majd a dobozt odahozva leült mellém. Megsimította a tetejét és kinyitotta. A halk zene lassan elindult és egy balerina kezdett körbe körbe forogni, olyan kecsesen és lágyan, hogy szinte már repült a zene ütemére. Elmosolyodtam, hogy végre megtudtam mi van a dobozban. 

Louis vállára hajtottam a fejem és úgy hallgattam tovább a dalt. Minden egyes porcikámmal éreztem a ritmusát és dúdoltam magamban. Ez is az egyik kedvenceim közé tartozott mint a Yesterday. 

- Látom tetszett. - csalt fel egy elégedett mosolyt az arcára. Bólintottam. 

- Nem is tudod mennyire. 

- Na gyere akkor mutatok pár alapot. - megfogta a kezem és ráhelyezte a zongorára.  

Egész jól belejöttem már az alapok nagy részét sikerült megjegyeznem. Valamiért ha hangszerről volt szó nekem könnyen ment a tanulás így volt ez a gitárral is, sajnos a rendes tananyaggal a suliba nem ez volt a helyzet, de szerencsére ezzel már nem kell foglalkoznom. 

- Louis gyere már elkésünk az interjúról. - rontott be Zayn, majd megtorpant mikor meglátott engem is. - Szia hercegnő. Nem tudtam, hogy te is itt vagy. 

- Mit kell tennem, hogy elfelejtsétek ezt a nevet? - forgattam meg a szemeim. 

- Sok mindent - mondta Louis. Aztán a másik sráchoz fordult. - Mért mennyi az idő? 

- Fél 7. 

- Mennyi? - kérdeztük egyszerre zongorista barátommal. 

- Jól hallottátok úgyhogy igyekezz. A kocsi a hátsó ajtónál vár minket. 

- Rendben. - azzal elrohantak. Én meg magamra maradtam. Nem is igaz.

- Hannah! - kiáltottam fel. Egész napra egyedül hagytam. Te jó ég. Rohanni kezdtem az aréna felé, de nem figyeltem és bele ütköztem Joshba, aki így elvesztve egyensúlyát elesett és magával rántott.

- Micsoda gyönyörű véletlen. - nézett fel rám csodálatos barna szemeivel, mire halványan elpirultam és leszálltam róla. 

- Ne túlozzunk. - nevettem fel miközben felálltunk a földről. - Hannah? - kérdeztem aztán sietősen.

- A szőke csaj akit ránk aggattál délelőtt? - hátrahajtott fejjel nevetett. 

- bocsi. - kuncogtam. 

- Azt hiszem Andy-vel elmentek randizni. Tehát csak te meg én vagyunk. - jött közelebb. - Eljössz velem vacsorázni? - kérdezte bizakodó tekintettel. 

- Hát ha már úgy is lemondtam a múltkorit. Legyen. Fél óra múlva a buszoknál? 

- Rendben. - eltűrt egy kósza tincset az arcomból és megpuszilta a helyét. 

Nem tudom mit kéne felvennem erre a vacsorára. Talán valami laza cuccot? vagy elegánsat? Még csak azt sem tudom mit érzek Josh iránt. Ha egyáltalán érzek valamit iránta. A puszinál nem is tudom talán valaminek történni kellett volna, egy hidegrázásnak, vagy pillangóknak, mint azelőtt, de nem, semmit! A telefonomra pillantottam és felsóhajtottam. Remek maradt tíz percem. Akkor hát bízzuk a sorsra. Lehunytam a szemem, a kezemet pedig a szekrényem felé nyújtottam. Ide oda húztam míg végül meg akadt egy ruhadarabon. Óvatosan kihúztam a kupacból a másik kezemmel segítve nehogy leboruljon a többi, aztán kinyitottam a szemem. A ruha amit sikerült kiválasztanom rengeteg emlékkel bírt, ezért inkább félre dobtam és gyorsan felvettem egy másikat időhiány miatt. Ekkor valaki kopogott a buszunk ajtaján. Gyorsan elrendeztem a hajam, hogy azért elhiggye a srác, hogy ez elmúlt fél órába a készülődéssel foglalkoztam és nem azzal, hogy üljek a földön és semmit csináljak. Felkaptam a farmer kabátom és kiléptem a szabad levegőre. A lágy áprilisi szél belekapott a hajamba. A srác arcán hatalmas csodálattal teli boldogságot lehetett leolvasni. 

- woww Gyönyörű vagy! - mondta. Kissé szégyenlősen válaszoltam. 

- Köszönöm. Akkor hova megyünk? 

- Ismerek itt egy hangulatos kis éttermet, utána meg elmehetnénk sétálni valamerre ha van kedved. 

- Persze az jó lenne. - mondtam kissé színlelve a lelkesedést. Valahogy képtelen voltam úgy belevetni magam egy kapcsolatba, hogy közben egy másik embert szeretek és attól is féltem, hogy újra elkövetem a bűnömet és csak ártok a srácnak. Tényleg kis étterem volt, de annál jobban tetszett. Nem szeretem a nagy flancos helyeket. Azok nem nekem valók. Sorba akartam állni, hogy asztalt kapjunk, de Josh megfogta a kezem és előre vezetett, majd bediktált egy nevet és a pincér odavezetett az asztalunkhoz ahol helyet foglaltunk. 

- Előre tudtad, hogy igent fogok mondani? - nevettem.

- Ááá csak reménykedtem benne. - pirult el kissé. 

- Hát akkor valóra váltottam a reményeidet. - csaptam össze a tenyereimet aztán az étlapot kezdtem tanulmányozni. Miután választottunk a pincér elviharzott a rendeléssel közénk meg beállt egy kicsit kínosabb csend. Fura, hogy Niall-lal soha nem volt ilyen. Mindig élveztük egymás társaságát. Csak voltunk és megnyugtatónak éreztük ha a másik ott van mellettünk. Nem szabadna rajta gondolkoznom mikor épp az a cél, hogy elfelejtsem az iránta érzett szerelmet, de igaza van a szőkének mintha a testünk tudná, hogy ez lehetetlen. Minden porcikám érezte őt és vágyott arra, hogy a közelében legyen. 

- Őőő amúgy hova tűntél tegnap este? - törte meg végül a szemben ülő srác a csendet. 

- Eléggé elfáradtam és hamar lefeküdtem? - kérdeztem inkább mint mondtam, de nem oszthattam meg vele, hogy az elmúlt néhány hónap legcsodálatosabb éjszakáját töltöttem Niall-lal. Még mindig nem vagyok képes felfogni, hogy a történetek után hogy vagyok képes még mindig ugyanúgy szeretni azt a szerencsétlent mint előtte. Pedig volt itt minden a pofontól az együtt alváson át a csókig. Lassan a rendelt ételek is megérkeztek. Már alig vártam, hogy ehessek, azonban nem az éhség hajtott csak az hogy fogalmam sincs miről beszélgessek vele. Pedig általában nem okoz gondot, hogy beszéljek egy olyan valakivel aki tetszik vagy ez esetben majdnem tetszik. Inkább így nevezem ezt az érzést. Aztán erőt vettem magamon és beszédre nyitottam a számat és megkérdeztem az első kérdést ami eszembe jutott.
- Mióta dobolsz? - ajkai mosolyra húzódtak, mintha felidézett volna egy rég elfeledett emléket.
- Nem is emlékszem. Olyan gyorsan történt. Talán 6-7 éves lehettem mikor a szüleimtől kaptam egy dobfelszerelést, mondván hogy értelmes dologgal üssem el az időt és nehogy rászokjak a drogra. - tátott szájjal bámultam rá, mikor észre vette hangos kacagásba kezdett. - nyugi vicceltem. Tíz éves koromban a szüleim elé álltam és halál komoly fejjel közöltem, hogy híres dobos leszek. Persze kinevettek, de most már nagyon is büszkék rám. - szemei szeretetet tükröztek, amikor a családjára gondol. Vajon az én szüleim mért nem voltak ilyenek? Nekik csak a munka volt a fontos én nem, legalábbis úgy éreztem, hogy egyáltalán nem számítok, mint egy kisállat amitől úgy lehet a legkönnyebben megszabadulni ha gondozóra bízzuk. Talán most apámmal jobb a viszonyom, de anya ki tudja hol jár. Nem láttam már más fél hónapja és hívni is csak nagyon ritkán szokott. Hirtelen megcsörrent a telefonom. Összerezzentem a hangra, mert megijesztett a gondolkozásom közben. Előkerestem mialatt bocsánatkérő pillantást vetettem Josh-ra, aki egy bólintással elintézte, hogy semmi baj. Gyorsan felkaptam, amikor megtaláltam és célirányosan a mosdók felé vettem az irányt. Mikor végre odaértem a telefon még mindig játszotta a csengőhangomat. Lou keresett.
- Szia végre! - lihegte.
- Szia mi ilyen fontos?

- Tudnál vigyázni Lux-ra?
- Persze. - mindig boldogsággal tölt el amikor arra az édes kislányra kell vigyázni vagy csak játszani vele. A világ legszerencsésebb gyereke és még csak fogalma sincs róla, hiszen ki mondhatja el még magáról, hogy maga Harold Edward Styles a keresztapja?? - mikorra menjek?
- Kb negyed óra? - kérdezte óvatosan.
- Mikorra?
- Sajnálom, de az édesanyám kórházba került és nem akarom magammal cipelni Lux-ot is megterhelné a repülő út és tudnám, hogy veled jó kezekben lenne és nem aggódnék érte annyira. - felsóhajtottam.
- Rendben. Ott vagyok negyed óra múlva. - kicsit azért megkönnyebbültem, hogy vége a randinak nevezett akárminek. Sietősen távoztunk az étteremből miután letettem a telefont és vázoltam Josh-nak a helyzetet aki megértő volt. Kapkodva rontottam be a buszba és dobáltam be néhány szükséges cuccot egy táskába és már rohantam is Lou-ék buszához. Sajnálatosan már épp indulni készült.
- Lux hol van? - lihegtem.
- A srácokkal. - mondta és indult volna, de még vissza fordult. - Mindent elmondtam Niall-nak, hogy miket kell csinálni a kis primadonnámmal. - na ne szórakozz hogy pont vele kellett megosztanod. - Köszönöm! Holnap már jövök is, de most megyek, mert lekésem a gépem. Szia. - azzal tovább ment. Mikor eltűnt a homlokomat a busznak támasztottam és vártam a csodára, a karom teljesen elfáradt, mert a nehéz táska húzta, de nem engedtem el. Egyszer csak egy halk kislány hang ütötte meg a fülemet.
- Mijaa, Mijaaa. - oldalra fordítottam a fejem és megláttam a szőkeséget aki a kezében tartja a kislányt és büszkén mosolyog mintha a sajátja lenne...